Kedves Andrea!
Érdeklődéssel olvastam az internetszerelemmel kapcsolatos cikkeid és levélgyűjteményed a neten, részben mert kommunikáció szakon ebből írnám a diplomamunkám, részben pedig azért, mert magam is érintett vagyok a kérdésben. Az internettel második gyermekem születése után vált közelivé a kapcsolatom, amikor sokat voltam itthon, és az időm bőven megengedte, hogy benézzek egy chat-re. Az internetnek fél év kellett, hogy felborítson mindent és megváltoztassa az élettel kapcsolatos, addig nagyon szilárd terveimet és elképzeléseimet. A történetem nagyon hosszú és szövevényes, ha gondolod, bármikor kapható vagyok rá, hogy egy kávé mellett elmeséljem mindazt, amin keresztülmentem. Jól esne valakinek az elejétől a végéig elmondani az egészet.

Telefonon egyeztetünk, és pár nap múlva egy pesti bevásárlóközpont presszójában találkozunk. Sonjára a telefonban leírt külső jegyek alapján azonnal ráismerek. Nem szokványos jelenség. Fiatal, kedves arc, extravagáns köröm és hajviselet. Sokkal inkább nézném független, alternatív beállítottságú egyetemistának, mint kétgyermekes családanyának. Capuccino, cigi, nagylevegő, és egy hosszú történet. "Kemény időszak volt, nagyon kemény". Miközben mesél, többször is csörög a mobilja, barátai bulizni hívják. "Ő is egy chat-es volt" - teszi hozzá mosolyogva minden hívás után.

Azt írtad egy fél év alatt felborította az életed az internet.
Igen, az interneten belül is a chat volt az, ami egy olyan világot nyitott meg számomra, amit eddig nem ismertem és amit úgy éreztem hatalmas szabadságot adott. Mások beszámolóiban olvastam, hogy itt elsősorban a kommunikáció számít, és azt hiszem, épp ez volt a "vesztem". Mivel évek óta újságírásból élek, tudok bánni a szavakkal, imádok írásban kommunikálni, így napok alatt hatalmas népszerűségre tettem szert, fürödtem a bókokban, és ennyi év hűség után megrészegített a tudat, hogy versenybe szállnak értem a nickek. Akkor még nem tudtam, hogy nem szabad, sőt tilos itt mindent komolyan venni.

Hogyan csöppentél bele a chat világába, és miért hatott rád ennyire?
Olyan előítélet élt bennem, hogy a chat olyan hely, ahova unatkozó emberek járnak, egymással felszínes dolgokról beszélgetnek, majd miután mindenki kifecsegte magát, megy tovább, ki-ki a maga dolgára. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy a chat-en - legalábbis ahova én keveredtem - igazi közösségek élik mindennapi életüket.

Próbálom megérteni, miért szeretnek az emberek chat-telni, mi a jó abban, ha nem szemtől szembe egy buliban, egy sörözőben, hanem a virtuális térben arc nélkül beszélgetnek egymással.
Nagyon egyszerű. Ha dumcsizni, bulizni szeretnél, akkor ahhoz fel kell szépen öltöznöd, smink, parfüm, miegymás. Szabaddá kell tenned magad - gyerekek mellett ez tudod, hogy mit jelent - aztán buszra szállni, átzötyögni a város másik végébe, ahonnan ki tudja, hogyan keveredsz majd az éjjel haza, ráadásul ugyanerre a tortúrára még rá kell beszélned egyidőben 20 másik embert. Ugye nem is olyan egyszerű? Hát ez az, ami miatt a chat adja magát: roppant kényelmes. Ki sem kell mozdulnod otthonról, és a többi 20 vagy akárhány barátod ott vár rád a neten minden este. Egyébként épp az fogott meg a chat-ben, hogy az oda rendszeresen bejáró emberek jól ismerik egymást, szinte mindent tudnak egymás dolgairól, megbeszélik a legbelsőbb problémáikat. Ráadásul a chat amellett, hogy haláli kényelmes, legalább olyan izgalmas. Mindig történik valami: egy váratlan esemény, egy provokatív hozzászólás, egy új tag felbukkanása rendszerint felpezsdíti a társalgást.

Saját magad adtad a chat-en, vagy egy felvett szerepet játszottál?
Eleinte alaposan rájátszottam, egyfajta megközelíthetetlen díva szerepet vettem fel. Ebben a személyiségben nem voltam férjnél, nem voltak gyerekeim. Nagyon élveztem, mert láttam, mennyire tudok hatni a fiúkra, szinte azonnal rákaptak a horgaimra. Persze csak játéknak tekintettem az egészet. A játék tétje mindig az volt, hogy magamra vonjam mások, leginkább a nagymenőknek számító megközelíthetetlennek tűnő figurák figyelmét. Minél megközelíthetetlenebb volt valaki, a játék annál izgalmasabbnak tűnt. Minden chat-nek vannak központi, népszerű figurái akikért versengés folyik. Bele is estem az első csapdába.

Vajon az a fiú, aki a neten nagymenőnek tűnik, ugyanilyen vonzó-e a valós életben? Volt ilyen tapasztalatod?
Igen. Az a fiú, aki először volt rám úgy hatással, hogy vonzódást éreztem iránta, az első személyes találkozáskor teljesen hidegen hagyott. Az a típus volt, akit társaságban soha nem vettem volna észre. Így a chat-en keresztül mégis odavoltam érte, és ő ezt ki is használta. Később tudtam meg, másoktól, hogy éppen ez volt a célja, azzal kísérletezett, sikerül-e elérnie, hogy a lányok belészeressenek. Ha igen, onnantól kezdve már nem is érdekelte tovább a történet.

Ez persze nem vette el a kedved a chatteléstől.
Nem, mert időközben egyre jobban megismertem a többieket is, kialakult egy társaság, melynek népszerű tagja lettem. Szenvedélyemmé vált a chat, napi 6-8 órát, olykor még többet is fenn voltam a hálón. Képtelen voltam lebontani a vonalat, mert egyrészt imádtam ezt a világot, és attól féltem, hogy ha lelépek, kimaradok valamiből. Napközben pedig az éjszakai csevegés elmentett log-jait olvasgattam. Volt olyan időszak, amikor már a redőnyt sem húztam fel a lakásban, elláttam ugyan a gyerekem, de magammal és a környezetemmel már egyáltalán nem törődtem, amikor csak tehettem a chat-en lógtam, gyakran estétől hajnalig folyamatosan.

Napi 8-10 óra rengeteg idő. Mivel töltötted el ezt az időd mielőtt nem volt otthon Internet kapcsolatod?
Furcsa, mert én is elgondolkodtam rajta, hogy vajon azért kezdtem el chattelni, mert hiányzott valami az életemből, vagy csak akkor jöttem rá, hogy hiányzik valami, amikor elkezdtem chattelni. Azelőtt úgy éltem, mint más normális emberek. Nappal dolgoztam, tanultam, este otthon voltam a családommal. A történethez hozzátartozik, hogy házasságom mindig kiegyensúlyozott, és a környezetünk szemében példaértékű volt. Férjemnél jobb apát keresve sem találhattam volna, a házimunka számomra szinte ismeretlen fogalom volt. A kapcsolatunkban a szerepek felcserélődtek, inkább ő volt a háziasszony és anya, számára mindennél fontosabb az otthon nyugalma, a családi fészek védelme, és a maga részéről mindent meg is tett azért, hogy boldog hátteret biztosítsunk nekünk. Kettőnk közül engem érdekelt jobban a külvilág, a karrier, tehát amíg ő otthon tett-vett, én pörögtem a tanulás és a munka terén, majd az utóbbi fél évben a netes világban. Ez aztán már egy idő után túl soknak bizonyult.

Hogyan élte meg a férjed ezt a történetet?
Ahogy így visszagondolok, sokáig nagyon toleráns volt. Az elején annyit érzékelt, hogy találtam magamnak valami új dolgot, amiben jól érzem magam, és amivel eltöltöm itthon az időm. Látta, hogy új barátokra tettem szert, de ez nem zavarta, elfogadta, bár őt nem érdekelte sem a net sem az új társaság. Mindenesetre nem volt féltékeny, a hűtlenség kérdése sokáig egyáltalán fel sem merült egyikünkben sem. A probléma inkább abból eredt, hogy már túl sok időt töltöttem a chat-en, és alig beszéltünk valamit egymással.

Nem próbált meg visszatartani?
Talán igen, de én annyira belefeledkeztem a chattelésbe, hogy bizonyára észre sem vettem a jelzéseit. Csak akkor, amikor - bizonyára kétségbeesésében és tehetetlenségében - megdöbbentő lépésre szánta el magát. Szokás szerint este fenn voltam a hálón, és chatteltem amikor látom, hogy a férjem felöltözik és odaszól, hogy egy kicsit elmegy otthonról, mert találkoznia kell valakivel. Nem tulajdonítottam a dolognak jelentőséget. Aztán meghűlt az ereimben a vér, amikor fél óra múlva saját nevén belépett a kedvenc chat szobámba és rámköszönt. Képzeld, elment otthonról és befizetett egy órára egy Internet kávézóba csak azért, hogy a neten keresztül beszélgetni tudjon végre velem. Ugye nem kell mondanom, milyen hátborzongató érzés volt? Mindenesetre ez a pofon segített felismerni, hogy súlyosan netfüggő lettem, és segítségre van szükségem, hogy kimásszam ebből az állapotból.

Hogyan próbáltál meg tenni valamit a függőség ellen?
Egy netes barátomtól kaptam egy telefonszámot. Egy olyan pszichológus számát, aki netfüggő emberek terápiájával foglalkozik. Komolyan gondoltam, hogy elmegyek hozzá. Furcsa mód, bárkinek netes körökben megemlítettem, hogy van egy ilyen telszámom, szinte mindig volt valaki aki elkérte tőlem. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen ebben a cipőben.

Végül elmentél hozzá?
Nem, bár tényleg ott voltam a határon. Ami segített, az inkább a virtuális kapcsolatok valóságossá alakítása volt. Egyre több élő találkozót szerveztünk a chat-es társaimmal, eljártunk együtt bulizni, szórakozni, minden héten szerveztünk egy IRL találkozót, rengeteget beszéltünk telefonon is. Egy idő után kezdett egyensúlyba kerülni a valós és virtuális életem.

Mi az, ami összetart benneteket chatteseket?
Végülis a chat az, ami közös, az emberek nagyon különbözőek. Talán viccesen hangzik, mert ha belegondolok ezek látszólag jelentéktelen dolgok, de ha valaki nem tudja mit jelent op-nak lenni, hogyan kell a chat-en nicket váltani, hogyan kell megnézni, hogy a másik gépének mekkora a winchestere, stb. csak kívülálló maradhat egy ilyen társaságban. Ami összetart minket, persze az az, hogy már jól ismerjük egymást, rengeteget beszélgetünk nap mint nap, akár a neten, akár a közös élő bulikon.

Össze lehetett végül mindezt a családi élettel egyeztetni?
Nem lehetett. Tönkrement a házasságom, és most lehet, hogy válok, 2 gyerekkel, egy olyan fiú miatt, akit természetesen az IRC-n ismertem meg. Megtapasztaltam azt, amire csak az internet által kerülhetett sor: milyen úgy csalni a férjem nap mint nap, hogy ott alszik a szobában, és semmi mást nem hall, csak a monoton billentyűkattogást. Nem tudom, hogy pontosan mi lesz a történetem vége, mert nem biztos, hogy van bátorságom ahhoz, hogy felrúgjam a házasságom, hiszen a férjemre egyetlen rossz szót sem tudnék mondani.

Megváltoztatta a személyiséged az internet?
Igen, sokmindent megváltoztatott. Bár a krónikus netfüggőség állapotából azt hiszem sikerült kikeveredni, már nem vagyok az aki voltam. Ez a tömény féléves időszak nem csak az életem változtatta meg, hanem engem is. Most keresem az utat, hogy merre tovább. Szeretnék boldog lenni úgy, hogy senkinek ne okozzak bánatot, de erre sajnos most nem sok esélyt látok.