Tisztán emlékszem, hogy először bejött egy Ronaldinho-hoz hasonló srác és telefonkártyát kért Cabo Verdére. Magán a srácon nem lepődtem meg, mert itt a Gellérthegy lábánál sok túrista fordul meg a világ minden sarkából.  Hirtelenjében viszont nem ugrott be, hogy melyik országot említi.  Amikor nincsenek sokan, megkérdezem minden vendégemet, hova szeretne telefonálni aki nemzetközi telefonkártyát kér, hogy olyat válasszunk neki, amivel a legalacsonyabb percdíjjal telefonálhatja le az egységeket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nyomtatott szórólapokon nem volt rajta, de az interneten lehívott teljes országlistában Cape Verde néven megtaláltam és összehasonlítás után odaadtam neki a legjobb kártyát. Elmondtam neki angolul, milyen sorrendben, milyen számok nyomogatásával tudja használni mobiljáról vagy a telefonfülkéből.

 

Nemsokra rá megint jött egy egzotikus kinézetű srác, szintén Cabo Verdébe kért telefonkártyát. Kicsit furcsáltam, de most már biztonsággal adtam neki a másiknál kiválasztott márkájú kártyát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pár óra múlva két fekete srác jött internetezni. Miközben neteztek, megnéztem már én is, hogy mi az a Cabo vagy Cape Verde, meg hogy hol van.

Ezt a térképet találtam:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zöld-foki szigetek a magyar neve és félúton van az Atlanti óceánban Portugália és Brazília között.

 

A Wikipédia szerint az afrikai Szenegáltól nyugatnak tartva ötszáz kilométernyire fekszenek két tömbben csoportosuló szigetei. Mielőtt 1455-ben felfedezték a portugálok, lakatlan volt; az itt élő kreol lakosság a Nyugat-Afrikából idehurcolt rabszolgák, illetve a portugálok, majd angolok, franciák, hollandok leszármazottai. Mintegy négyszázezren élnek a szigeteken, jókora szegénységben.

 

A srácok vidámak voltak, nagy gesztusokkal, felszabadultan váltottak szót egymással. Kb. egy órát maradtak, aztán ....hova kértek ők is telefonkártyát, hát persze, hogy Capo Verdébe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mostmár tényleg kiváncsi voltam, mit csinálnak itt. Egyikük beszélt spanyolul, ahogy én, úgyhogy megtudtam, hogy zenészek és egy francia menedzserrel járják a világot. Erősen gesztikulálva említette a Cesaria Evora nevet, amit egyrészt a lágy és kissé furcsa akcentusa miatt, másrészt mert akkor még számomra ismeretlenül csengett, nem értettem. Leírta egy papírra, elolvastam. Várta a hatást, de semmi.

 

 

 

Mondta, hogy aznap és másnap szerepelnek Budapest legnagyobb színházában, biztos tudom melyik. Szombaton dolgoznom kellett, vasárnap viszont szívesen elmennék meghallgatni őket, szóltam. A Ronaldinho kinézetű srác, KAKO ALVES, leírta a nevét egy papírra, hogy csak hivatkozzak rá és beengednek.

 

 

Közben utánanéztem az interneten, hogy ki az a CESARIA EVORA.

 

 

 

 

 

A szigetek történelmét, az ötszáz éves Portugál gyarmati uralmat hűen tükrözi zenéje. Jelen vannak a nyugat afrikai ritmusok, a fő stílusirányzat a morna, melyen érzékelhető az európai ízlésvilág. Családi kötődések fűzik a brazil modinha-hoz, az argentin tangohoz, és a portugál fadohoz. Ezt az egyveleget fűzi össze egy nagyon érzékeny, érzéki melankólia, amely a sodade nevet viseli. Ebben a nosztalgikus, keserédes hangulatban egykor éppen úgy szerepet játszott a tengerészek honvágya, mint utóbb a szétszakadt családok vagy szerelmesek fájdalma; s bár hallható más – tempósabb, vidámabb – stílus is a szigeteken, mint például a coladeira, a nemzeti zene mindenképp a morna, a mornának pedig Cesaria Evora a – diplomáciai útlevéllel közlekedő – nagykövete.

 

 

 

 

 

 

Ezt a képeslapot Cesariától kaptam a koncert után

 

 

Egyre izgatottabb lettem. Egyrészt szeretem ezt a fajta latinos- melankólikus zenét, másrészt igen ismert énekes volt Cesaria Evora. Rengeteg írást, képet, videót találtam róla a neten.

 

Másnap, vasárnap is jöttek internetezni a srácok, akikkel hatalmas üdvözléssel fogadtuk egymást, mintha csak régi ismerősök lettünk volna. Segítettem nekik megtalálni a magyar billentyűzeten a @ jelet, vagyis a kukacot, valamint a zé és ipszilon betűk egymással felcserélt helyét.

Mondtam nekik, hogy elmegyek a koncertjükre. Kinyomoztam, hogy a Művészetek Palotájának Nemzeti Hangversenytermében lesznek. A srác nevének bemondására valóban félretettek nekem jegyet, úgyhogy simán bejutottam. Nagyon közeli, jó helyet kaptam középen, úgyhogy az egész színpadot jól beláttam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lágy gitárzenére lépett be a hatalmas hangversenyterem lesötétített terébe egy alacsony mosolygós barna bőrű zöld bársony ruhás hölgy magabiztos, egyben közvetlen járással és mezítláb! Egyenes tartással fogta meg a mikrofont. Két oldalán a srácok gitároztak. A zene ringatóan és andalítóan lüktetett. Cesaria Evora búgó, lágy és mégis markáns hangja töltötte be a teret. Valódi egyéniség és a hangja összetéveszthetetlenül a sajátja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ember úgy érezte az elején, mintha felült volna, egy nagyon kellemes, simogató hullámra, mely egészen a koncert végéig tartotta és sodorta. Annyira nagyon ellazító, hogy az egész napos munka után, csak hátradőltem a széken és mint egy álom, magával ragadott. Lassan szemem elé tárultak az internetes képeken látott tiszta tengerben lévő pálmafás szigetek.

 

 

Egy-egy gyorsabb ütemű dal megtörte a műsor során ezt a lágy hullámzást és a jó ismerős brazil - kubai ritmust vették fel, melyre akaratlanul is vállam, csípőm, kezem-lában mozgásba lendült a széken.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A többiek, a hallgatóság viszont az egész előadás alatt, meglehetősen konszolidáltan fogadták a számokat.

Kicsit aggódással és szomorúsággal láttam, hogy egy-egy 4-5 számból álló blokk után rövid szünetet iktatott be a diva és rágyújtott egy cigarettára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megint pár dal és újra a cigaretta

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A koncert vége felé a gyorsabb ritmusú dalokra feloldódott a hangulat és a fél nézőtér izgett-mozgott velem együtt a székeken. Ekkor sokkal lelkesebben játszottak a muzsikusok is és örömzenélésben fejeződött be a fellépés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Összességében nagyon nagy élmény volt! Örülök a véletlennek, hogy találkoztunk a srácokkal. Nap közben azt is megemlítették, hogy az Újbudai Teleháztól pár háztömbnyire lévő Flamenco hotelben szálltak meg és hogy másnap, hétfőn reggel továbbutaznak.

 

 

 

 

A koncerten

 

 

 

Annyira feldobott a koncert, hogy még sokáig a fülemben csengtek a ritmusok, dallamok.

Elhatároztam, hogy meglátogatom őket a szállodában. Kicsit vaciláltam, hogy megtegyem-e, esetleg fáradtak már. De aztán mégis odamentem. Könnyen rájuk akadtam az étteremben. A srácok jókora adag húst krumplival, rízzsel, salátával ettek, Cesaria előtt viszont csak egy csésze leves gőzölgött, azt is úgy kanalazta, hogy közben el-el szívott egy-egy cigarettát. Kb. úgy, mint ahogy én kenyeret ennék hozzá.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kicsit fáradtak, de közvetlenek voltak. Cesaria és a srácok is kérdezgettek engem pár dologról. Aztán Cesaria elővett egy képeslapot (amit feljebb láttok) és büszkén mondott pár szót a WFP Éhinség elleni programról, melynek ő a nagykövetasszonya. Afrikai gyerekek élelmezését támogatják.

Mindnyájan aláírták nekem ennek a képeslapnak a hátlapját. Itt áll fenn.

 

 

 

Búcsúzóul pedig nekem adta Cesaria azt a hatalmas csokrot, amit az előadás után kapott, mondván, hogy másnap reggel tovább kell utazniuk és nem tudja magával vinni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszatérve a számítógéphez még utánanéztem kicsit Cesaria életútjának:

 

1985-ben a Zöld foki köztársaság kormánya felkérte a sziget ismertebb énekesnőit, hogy lépjenek fel egy ünnepi rendezvényen, Cesaria – tíz év múltán – ekkor állt közönség elé újra. Két év múlva pedig arra is rávette egy Portugáliában élő pályatársa, a gitáros Bana, hogy egy kis ottani turnét és lemezfelvételt szervezhessen neki. Banában megbízott Cesaria, hiszen egykor ő fuvarozta a nagybátyját az előadásaira, s általa jött össze az ugyancsak zöld-foki emigráns José da Silvával, aki Párizsba „csábította”.

Az első Cesaria-albumot (La Diva aux Pieds Nus) 1988-ban készítettek Silva Lusafrica nevű kiadója számára; a negyedik, a Miss Perfumado kétszázezer példány felett fogyott, és a „mezítlábas dívát” a world music egyik legkeresettebb-ünnepeltebb előadójává tette.

Az utóbbi években Evora töretlen nemzetközi rangja megkívánta, hogy távolabbra (is) kalandozzon a zöld-foki-szigetek kávéházi dalainál: a Café Atlantico és a Sao Vicente di Longe című albumait kubai muzsikusok és brazil énekesek népesítették be, majd 2003-ban az ő felvételeit is „utolérte” a remix-hullám (Club Sodade). 2004-ben koncert-DVD-je (Live D’Amor) jelent meg.

Diszkográfia
La Diva aux Pieds Nus (1988); Distino di Belita (1990); Mar Azul (1991); Miss Perfumado (1992); Sodade (1994); Cesaria (1995); Cabo Verde (1997); Best of (1998); Café Atlantico (1999); A L’Olympia (2000); Sao Vicente Di Longe (2001); Anthology (2002); Voz D’Amor (2003); Rogamar (2006)

 

A csokrot közvetlen a bejáratnál helyeztem el.Egy egész hónapig gyönyörködtem benne a vendégeimmel együtt.

 

B. Klári